Az olvadó fém illata

Gyerekkoromban mindig lenyűgözve néztem nagyapámat és apámat – majd később, amikor nagyapám nyugdíjba ment – már csak az apámat, amikor az öntödében dolgozott. A kemence tüze pirosra festette az arcukat és a felső testüket, és – mert rendszerint félmeztelenül dolgoztak – látszott, ahogyan apró cseppekben ül meg a bőrükön, vagy patakokban folyik le rajtuk az izzadság.

Az olvadó fém semmihez sem fogható illata, a tűz forrósága, a fémek csörömpölése, csilingelése határozta meg a gyermekkoromat, és meg voltam győződve róla: az igazi férfi koszos, izzadt és természetesen csakis kétkezi munkát végez. Biztos voltam benne, hogy folytatni fogom a hagyományt. Hiszen akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi minden más van a világban, ami érdekesebb lehet számomra az olvasztótégelyeknél, a kohónál és a nagy halmokban álló vas- és bronzdaraboknál. Szinte isteneknek tekintettem őket, akik kedvükre formálják a fémeket, életet lehelnek a teljesen haszontalanul heverő vasakba, bronzdarabokba és gyönyörű dolgokat készítenek.

Nagyon fontos volt családunk minden tagja számára az öntöde, ami nem csak családi vállalkozás, de hivatás, művészet volt. Magam is nagyon tiszteltem nagyapámat azért, amit elindított, létrehozott.

Kisfiúként még pontosan olyan akartam lenni, mint ők, azt akartam csinálni, amit ők, de később az életem – sajnos vagy sem – más irányt vett. Az egész a gimnáziumban kezdődött, ahol egy nagyon jó történelemtanárom volt. Az első téma, ami igazán megfogott: a görög mitológia, az istenek és köztük Héphaisztosz, a kovács isten, a tűz ura, ebből látszik, hogy még ekkor is nagyon erősen kötődtem a családi vállalkozáshoz. Aztán elmerültem a történelemben, majd az irodalomban, és egyre többet akartam tudni róla. Amellett, hogy latinul és egy kicsit ógörögül is tanultam, az ókori mitológia és irodalom igazi kis szakértője lettem már tizennyolc éves koromra, amikor a továbbtanulásról kellett dönteni. Apám és nagyapám arcára ráfagyott a mosoly, amikor közöltem velük, hogy klasszika filológiát fogok tanulni. Nem mintha nem számítottak volna erre, de talán titkon remélték, hogy mégse lesz igazuk. Fogadkoztam, hogy nem feledkezem meg családunk ősi mesterségéről sem, és továbbra is eljárok az öntödébe, de ők sejtették, és igazuk is lett: az élet egészen más tájakra, más vizekre sodort, és már csak ünnepekkor tértem haza a szülővárosomba, de akkor sem a műhelyben töltöttem az időmet.

Mire apám elérte a nyugdíjas kort, és szeretett volna pihenni a kemény munkával töltött évtizedek után, és eldöntötte, hogy átadja az üzletet, már messze jártam, külföldön éltem és egy híres egyetemen dolgoztam. Sajnáltam, hogy nem vagyok ott mellette, hogy átvegyem a stafétabotot, de nem volt lelkiismeret-furdalásom, hiszen a magam útját jártam, boldog voltam, és megbecsült a szakmámban. Apám végül mégsem vonult nyugdíjba, még néhány évig dolgozgatott, pedig már sem ereje, sem kedve nem nagyon volt hozzá, aztán hirtelen elhunyt. Édesanyám már évekkel korábban meghalt, testvéreim nincsenek. Hazamentem a temetésre, hogy elrendezzem a dolgokat, és fájó szívvel, de – a házzal együtt, ahol a gyerekkoromat töltöttem – eladtam az öntödét is.

Azóta egyszer jártam arra, már rég nem műhelyként üzemel, teljesen átépítették, és túraboltot nyitottak a helyén. Rágondolni is fájdalmas. Ahogy öregszem, egyre jobban sajnálom, hogy valami módon nem vittem tovább a hagyományt, nem mentettem meg a családi vállalkozást, amelybe az elődeim oly sok munkát fektettek, fáradságot nem kímélve, minden szenvedélyüket ebbe fektették, lényegében az egész életüket ennek szentelték. Ma már tudom, hogy nem is kellett volna személyesen jelen lennem, kiadhattam volna a cégvezetést, vagy jó kezekbe továbbadhattam volna a vállalkozást, és az öntöde máig üzemelhetne.